Padlógáz

1. Fejezet A garázs 

Az eső akkor is esett, amikor apa meghalt.

Tizenkét éves voltam, a lelátón ültem anya mellett egy túl nagy esőkabátban. A hangosbemondó recsegett, a pálya szürke volt a víztől, és a piros autók csak elmosódott csíkok voltak. Anya szorította a kezem. Aztán jött egy sárga zászló. Aztán piros. Aztán csend. Olyan csend, amit egy versenypályán soha nem akarsz hallani.

A 4-es rajtszámú piros Mercedes AMG nem jött vissza.

Nyolc évig nem nyitottuk ki a garázst.

A garázs a ház mögött van. Apa mindent ott tartott. A szerszámokat sorban, név szerint. A sisakját a polcon. És a kocsit, letakarva egy szürke ponyvával, ami alatt kirajzolódott az ismerős forma.

Anya azt mondta, majd elviteti. Soha nem vitette el.

Tegnap voltam húsz. Ma reggel anya elment dolgozni. Fogtam a kulcscsomót, azt a rozsdásat, amin még rajta van a Mercedes kulcstartó, és kimentem.

A garázsajtó nyikorgott.

- Szia, apa - mondtam hangosan, mert ha nem mondom hangosan, elsírom magam. 

Lehúztam a ponyvát.

Alatta volt. Piros. Koszos. De egyben. A 4-es rajtszám a oldalán már megkopott, de ott volt. Az AMG felirat az orrán. Az a kocsi, amitől anya fél, amitől a fél város azt hiszi, átkozott.

Végighúztam a kezem a motorháztetőn. Jéghideg volt.

- Tudom, hogy hallasz - suttogtam. - Én fogok vele menni. 

Ebben a pillanatban nyílt a kertkapu.

- Rumi? Mit csinálsz itt? 

Dóri volt az. A legjobb barátnőm. Vagyis az voltam, amíg be nem jelentettem, hogy újra akarom vizsgáztatni apám versenyengedélyét a nevemre.

Odajött, nézte a kocsit, aztán engem a szakadt pólómban, olajos kézzel.

- Jézusom. Te komolyan gondolod. • - - Igen. 

Elnevetette magát. Nem kedvesen.

- Rumi, nézz már rá. Ez egy halálos csapda. És amúgy is... - végigmért - te? A fiúk között? Láttad magad? Ők tizenöt éves koruk óta gokartoznak. Neked meg apád miatt van egy kocsid. Azt hiszed, ettől versenyző leszel? 

Valami összeszorult a mellkasomban. Mert Dóri mindig is így beszélt. Amikor ötöst kaptam, azt mondta, a tanárnak tetszem. Amikor meghívtak egy buliba, azt mondta, csak a hajam miatt. Mindig is irigy volt. Csak én nem akartam észrevenni.

-Talán - mondtam.

- Anyád mit szól ehhez? 

- Nem az ő dolga. 

- Dehogynem. Fél, hogy te is meghalsz, mint apád. És amúgy is, Rumi... mióta ez az autós dolog van, már nem is vagy normális. Csak ez az álmodozás. 

Letérdelt a kocsi mellé, de nem úgy, mint aki csodálja. Mint aki sajnál.

- Figyelj, én csak jót akarok. Ez nem neked való. Maradjunk inkább... 

Nem fejezte be. Mert kinyitottam a vezető oldali ajtót. Nyikorgott. Beszálltam.

A szag. Benne volt apa izzadsága, a régi bőr, a benzin. A kormányon ott volt a kopás, ahol a kesztyűje fogta. A műszerfalon egy kis matrica: Rumi + Apa, egy szívvel. Én ragasztottam oda 9 évesen.

Ráfordítottam a kulcsot.

Semmi.

Még egyszer.

Semmi. Csak egy köhögés.

Dóri felnevetett kint.

- Látod? Még a kocsi sem akarja. 

Harmadszor. Padlógázig nyomtam a kuplungot, ahogy apától láttam.

A motor felüvöltött.

A garázs megtelt füsttel, zajjal, élettel. Nyolc év után először. A tükörben megláttam magam: vörös haj, olajos arc, tágra nyílt szem. És mögöttem Dóri arca, ahogy lefagy a mosoly.

Lecsavartam az ablakot.

- Mostantól nekem való - mondtam neki. 

Dóri nem válaszolt. Csak megrázta a fejét és kiment. A kaput bevágta.

Egyedül maradtam a piros autóban, a füstben. Remegtem. Nem a hidegtől.

Elővettem a telefonom. Egyetlen számot hívtam.

- Gábor bácsi? Én vagyok, Rumi. András lánya. Kellene egy kis segítség. Beindult. De nem tudom, meddig megy el... 

A vonal másik végén csend volt. Aztán egy mély hang:

- Tudtam, hogy egyszer felhívsz, kislány. Ott hagyom nyitva a műhelyt. 

Letettem. Ránéztem a műszerfalra. Az üzemanyag szinte nulla, az olajnyomás alacsony, minden lámpa világított. De ment.

Betettem egyesbe.

A garázsajtón túl ott volt az udvar, az utca, a város. És valahol messzebb a pálya, ahol esik az eső.

Vettem egy nagy levegőt.

És lassan, nagyon lassan kigurultam apám autójával a napfényre.